Rendkívüli érdeklődés övezte azt az irodalmi estet, ahol Krasznahorkai László találkozott olvasóival, ám az este végére nem egy új könyv vagy egy friss alkotói terv került a figyelem középpontjába. A Nobel-díjas író olyan őszinte gondolatokat osztott meg a közönséggel, amelyek sokakat váratlanul értek, és hosszú időre beszédtémát adtak az irodalomkedvelőknek.
A marosvásárhelyi kultúrpalotában rendezett beszélgetés során Krasznahorkai László pályájáról, alkotói módszereiről és saját műveiről is nyíltan beszélt. Szavai alapján életművét nem különálló könyvek sorozataként látja, hanem egyetlen hatalmas, évtizedeken át épülő alkotásként. Úgy fogalmazott, hogy valójában mindig ugyanazok a kérdések, ugyanaz a világ és ugyanaz a belső keresés tér vissza műveiben, csak más formában és más nézőpontból.
A közönség számára különösen meglepő volt az a következetes önkritika, amellyel saját legismertebb műveiről beszélt. A Sátántangó kapcsán sem elégedetten tekint vissza a múltba. Felidézte, hogy amikor újraolvasta a regényt, több részletnél is úgy érezte, másként írná meg azokat. Ez az elégedetlenség és állandó belső vívódás hosszú időn keresztül végigkísérte pályáját, és újabb alkotások létrejöttére ösztönözte.
Az est során arról is mesélt, hogyan születnek meg a szövegei. Elmondása szerint minden néhány szóval, hangulattal vagy képpel kezdődik, amelyekből lassan történet formálódik. Egy idő után pedig már nem ő irányítja az eseményeket, inkább úgy érzi, mintha közvetítőként figyelné azt a világot, amely fokozatosan kibontakozik előtte. A mondatok ritmusát, hangzását és zeneiségét hosszasan csiszolja, gyakran hangosan olvassa fel a szövegeket, amíg azok el nem érik a kívánt formát.
Krasznahorkai hosszú mondatai évek óta védjegyének számítanak, és erre a témára is kitért. Egy humoros példával érzékeltette, miért érzi természetesnek ezt a stílust. Szavai derültséget váltottak ki a teremben, ugyanakkor jól megmutatták, hogy számára a hosszú mondatok nem tudatos különcködést jelentenek, hanem a gondolatok természetes áramlását.
A beszélgetés legemlékezetesebb pillanata azonban a végén érkezett. Amikor arról kérdezték, meddig szeretne még írni, a Nobel-díjas szerző meglepő őszinteséggel vallott arról, hogy egyre többet foglalkoztatja a visszavonulás lehetősége. Elárulta, hogy hosszabb ideje gondolkodik ezen, és sokáig arra várt, hogy talán valamilyen külső körülmény vagy esemény hozza meg helyette a döntést. Erre azonban nem került sor, ezért úgy érzi, előbb-utóbb neki magának kell eldöntenie, mikor érkezik el a lezárás ideje.
Bár a kiszállás gondolata egyre gyakrabban visszatér nála, hangsúlyozta, hogy egyelőre nem tud teljesen elszakadni az alkotástól. Az írás továbbra is szerves része az életének, és ugyanaz a belső felelősségérzet hajtja, amely korábban is végigkísérte pályáját. A Nobel-díj megszerzése sem változtatott azon, ahogyan önmagára tekint: a kételyek, az önvizsgálat és a folyamatos keresés ma is ugyanúgy jelen vannak az életében, mint évtizedekkel ezelőtt.
A vallomás sokakat meglepett, hiszen Krasznahorkai László neve az elmúlt években újabb és újabb elismerésekkel került reflektorfénybe. Ennek ellenére most nem a sikerekről, hanem az elmúlásról, a lezárásról és az alkotói út végességéről beszélt. Szavai nyomán sokan úgy érzik, egy különösen személyes pillanat tanúi lehettek, amely ritkán tárul fel ennyire őszintén a nyilvánosság előtt.
