Ambrus Attila, az ország egykori Viszkise, ma már teljesen más emberként éli a mindennapjait, mint akit évtizedekkel ezelőtt megismert a közvélemény. A kerámiaművészként új életet kezdő családapa egy rendkívül őszinte és mélyinterjúban beszélt arról, hogy a börtönévek és a rablások emléke ma már kevés a túléléshez. Attila szerint a múltból nem lehet megélni, és bár az emberek még mindig a régi tettei alapján azonosítják, a mindennapi betevőért neki is ugyanúgy meg kell küzdenie, mint bárki másnak. Azt vallja, hogy a hírnév mulandó, és ha az ember nem tesz le minden egyes nap valami újat az asztalra, akkor elvész a süllyesztőben. Ez a belső hajtóerő az, ami reggelente korán az égetőkemence mellé kényszeríti, hiszen pontosan tudja: a családja biztonsága csakis az ő két kezének munkáján múlik.
Az egykori bankrabló kendőzetlen őszinteséggel mesélt arról a belső vívódásról is, ami akkor keríti hatalmába, amikor a régi énjével szembesítik. Úgy érzi, sokan még mindig a romantikus népi hős figuráját látják benne, de ő már régen maga mögött hagyta azt a sötét korszakot. Számára a szabadság nem a rendőrök elől való menekülést jelenti, hanem azt, hogy tisztességes munkával tarthatja el a gyermekeit és a feleségét. Azt mondja, a sorsát nem akarja letagadni, de nem is akar a rabja maradni. Amikor a vásárokban az emberek odaállnak elé, gyakran kérdezik a régi sztorikról, de ő inkább a vázái és tálai formájáról beszél, mert abban látja a jövőt, nem a börtönfalak között töltött években.
Attila élete ma a fegyelemről és a kitartásról szól. Kijelentette, hogy a nosztalgia egy veszélyes csapda, amibe sok hozzá hasonló sorsú ember beleesik. Ő azonban nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy a babérjain üljön. Minden egyes vásár, minden egyes eladott kerámia egy újabb győzelem a számára a régi önmaga felett. Azt is elárulta, hogy a gyerekei miatt érzi a legnagyobb felelősséget; nekik már egy olyan apát akar mutatni, aki nem a törvény kijátszásából, hanem alkotó munkából épített egzisztenciát. A múltja árnyéka néha még rávetül a jelenére, de ő már megtanult a fény felé nézni, tudva, hogy csak az számít, amit ma tesz le az asztalra, nem pedig az, amit harminc évvel ezelőtt elvett onnan.
