Egészen megdöbbentő és mélyen elgondolkodtató interjút adott Karafiáth Orsolya, aki a tőle megszokott kíméletlen őszinteséggel beszélt az élet legsötétebb bugyrairól, a pénzhez fűződő viszonyáról és a saját elmúlásáról. Az írónő, akit sokan csak a „Kultúrdémonként” ismernek, most olyan belső vívódásokat tárt a nyilvánosság elé, amelyek mellett nem lehet szó nélkül elmenni. Karafiáth nem kertelt: kijelentette, hogy egyáltalán nem bánná, sőt, kifejezetten örülne neki, ha pontosan tudná, hogy már csak néhány éve van hátra ezen a földön. Ez a különös vágy szorosan összefügg az anyagi helyzetével és azzal a bizonytalansággal, amit a jövő tartogat számára.
Az írónő bevallotta, hogy a pénzhez fűződő viszonya finoman szólva is különös. Elmondása szerint jelenleg annyi megtakarítása van, amennyiből még pár évig kényelmesen és méltóságteljesen tudna élni, de a hosszú távú öregkor gondolata valósággal megrémíti. Úgy érzi, a magyarországi viszonyok között, íróként és alkotóként nem látja biztosítottnak az időskori biztonságát, és semmiképpen sem szeretné megérni azt a kort, amikor már nélkülöznie kellene vagy másokra utalva kellene tengődnie. „Tökre örülnék, ha tudnám, hogy pár év múlva meghalok” – hangzott el a hátborzongató mondat, ami mögött nem öngyilkos szándék, hanem egyfajta racionális, bár végtelenül tragikus kalkuláció áll.
Karafiáth Orsolya szerint a szabadságát mindennél többre tartja, és ebbe beletartozik az is, hogy ne kelljen aggódnia a napi betevő miatt. Úgy látja, ha az élete vége belátható közelségbe kerülne, akkor az utolsó éveit teljes nyugalomban, a saját szabályai szerint élhetné le, felélve azt a kevés tőkét, amije van. A művésznő őszintén beszélt arról is, hogy a költészetből ma már nem lehet megélni, és bár rengeteget dolgozik, a jövőkép számára sötét és bizonytalan. Ez a fajta egzisztenciális szorongás vezette őt arra a különös következtetésre, hogy a korai halál tulajdonképpen egyfajta megváltás lenne a szegénységtől való rettegés elől.
A vallomás során az is kiderült, hogy Karafiáth nem fél a haláltól, sokkal inkább az élet méltatlan befejezésétől tart. Számára a pénz nem cél, hanem eszköz a függetlenség megőrzésére, és ha ez az eszköz elfogy, az számára az élet értelmének végét jelenti. A rajongókat és a közvéleményt is megosztotta ez a fajta nyers realizmus, hiszen ritka, hogy egy közismert ember ennyire nyíltan beszéljen arról: inkább választaná az elmúlást, mint az anyagi kiszolgáltatottságot. Az írónő szavai tűpontos látleletet adnak a mai művészvilág nehézségeiről és arról a belső drámáról, amit egy szabad léleknek kell átélnie a túlélésért folytatott napi harcban.
