Détár Enikő, a magyar színjátszás és televízió egyik legismertebb alakja, élete egyik legmélyebb és legőszintébb beszélgetését adta a Story podcastban, ahol most először nyílt meg teljesen arról, hogyan viseli azokat a veszteségeket, amelyek egész életét meghatározták. A 2026. február 12-én megjelent interjúban Enikő nem finomított, nem szépített, hanem a maga teljes igazságában mesélt arról, miként fonódnak össze a színpadi szerepei a saját élete legnehezebb pillanataival, és hogyan tanulta meg, hogy „a veszteségek olyan sebek, amelyekkel együtt kell élni”.
A színésznő számára a színház nem csupán munka, hanem az élet tükre és menedéke is. Ahogy elmondta, nincs olyan darab, amely ne idézne fel benne egy-egy személyes eseményt, kiváltképp akkor, ha az az elmúlt évtizedek mély érzelmeiről szólt. Egyik legmeghatározóbb élménye a Madách Színház Mary Poppins előadásához kötődik, amelyben az idős asszony szerepét játszva merült vissza saját édesanyja utolsó heteibe – aki ragaszkodott hozzá, hogy még betegsége ellenére is eljöjjön az utolsó előadásra. Enikő így szólt erről a megható pillanatról, amikor a maszkmester előtt állva már nem önmagát, hanem anyja szemét látta visszatükröződni a tükörben.
A múlt fájdalmas emlékeinek felidézése nem könnyű számára, ám a podcastban arról is beszélt, miként segített neki egykor a Makrancos Kata című szerep, amikor épp akkor élte át a gyötrelmes válását. Ez a szerep akkoriban lehetőséget adta neki arra, hogy a színpadon keresztül engedje ki a dühét és az energiáit, és ráébredjen: vannak olyan veszteségek, amelyekbe az ember eleinte azt hiszi, bele fog halni, de mégis képes továbbmenni.
Enikő nem rejtette el azt sem, hogyan küzdött belső bizonytalanságával, különösen akkor, amikor kevesebb munkalehetősége volt. Ilyenkor a múlt sikereire támaszkodva próbált erőt meríteni az emlékeiből, és megkérdezni saját magától: „Enikő, te normális vagy? Nézd meg, mennyi mindent csináltál már!” Ez a belső párbeszéd segítette abban, hogy elfogadja saját különleges vonásait és túllépjen a fiatalabb korában érzett önbizalomhiányon.
A család mindig fontos pillér volt Enikő életében. Az otthoni „fészek melege” alatt azt érti, amikor kanapén összegubancolódnak a gyerekeivel, a párjával, és egyszerűen együtt néznek egy filmet, miközben egymás társaságát élvezik. A párja, Péter, tíz éve van mellette, és Enikő gyakran mondja, hogy olyan, mint egy „anyamacska a kölykeivel”, amikor családi összejövetelek zajlanak. A párja türelme és megértése sokat számít számára abban, hogy a veszteségeket és a fájdalmat együtt viseljék.
Enikő mélyen vallott arról is, hogy apja halála – amely egy balesetet követően következett be, amikor még fiú volt – máig nincs teljesen feldolgozva benne. Egyik legkorábbi emléke az, amikor a kórházból eljött mellőle, és másnap az iskolában értesítették, hogy apja már nincs többé. Ez az élmény terelte őt a pszichológia és a buddhizmus felé, hiszen rájött: a veszteség nem egyszerűen „túlélhető”, hanem olyan dolog, amit integrálni kell az életébe úgy, hogy mégis képes legyen meglátni az élet szebb oldalát.
Détár Enikő tehát nem csupán a múlt slágerei és meghatározó színházi szerepei révén él a közönség emlékezetében, hanem abban az erőben is, amellyel a gyász és a veszteségek sebeit viseli magában – és megtanulta, hogyan éljen velük úgy, hogy közben az élet szépségeit is értékelje.
