A gyermekre való várakozásunk története régen kezdődött. A férjemmel babáról álmodoztunk, de teltek az évek, és a csoda még mindig nem történt meg. Az orvosok biztosítottak minket arról, hogy egészségünk tökéletesen rendben van, de türelmet javaslottak.
Ez idő alatt mindent kipróbáltunk: diétákat, légzésgyakorlatokat, vitaminokat… Aztán jöttek a népi gyógymódok.
Nagymamák, szomszédok, sőt még a klinikán véletlenszerűen kiválasztott emberek is a leghihetetlenebb dolgokat javasolták: igyunk bojtorjánfőzetet, használjunk mézes kúpokat, és még szerencsehozó ruhát is viseljünk.
„Van valami szerencsés hozadékod?” – kérdezte anyai ágon a nagymamám, aki a titokzatos tanácsok mestere volt.
Gondolkoztam rajta. Igen, volt egy szerencseingem – régi, de nagyon kedves a szívemnek. Nyertem egy iskolai versenyt abban az ingben, és később még a férjemmel is találkoztam benne. Felvettem rá egy meleg és kényelmes téli sapkát.
Mindent úgy tettünk, ahogy a nagymama tanácsolta, és néhány héttel később megtörtént a csoda – megtudtam, hogy terhes vagyok! Leírhatatlan öröm töltött el minket. És arra gondoltam: ha a szerencsés dolgok segítettek teherbe esni, miért ne vinném magammal őket a szülészetre?
Amikor elkezdődtek a fájások, pánikba estem és összepakoltam a holmimat. A nagy kapkodásban mindent egy táskába dobáltam: az inget és a sapkát is.
A kórházban valami váratlan dolog történt. Ragaszkodtam hozzá, hogy felvehessem a szerencsepólót és -sapkát. Az orvos először a szemét forgatta, de miután látta az érveimet (és egy kis pénzt), beadta a derekát.
Így hát feküdtem a kórteremben, amikor ez a nővér úgy adta át a korcsolyákat, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna. Egész idő alatt azokban a buta korcsolyákban sétálgattam a folyosókon.
Mielőtt elkezdődött volna a szülés, a szülőszobában ültem, és észrevettem a többi vajúdó nőt. Mindannyian sima kórházi papucsot viseltek!
Amikor elkezdődött a szülés, mindent elfelejtve felkiáltottam:
„Minek nekem ezek a korcsolyák?!”
Az orvos visszafojtott nevetéssel válaszolt:
„Maga kérte őket!”
Aztán eszembe jutott a sietős pakolásom. A korcsolyák a táskámban voltak – elfelejtettem kivenni őket egy téli séta után. Körülöttem mindenki nevetett, de én csak egy dologra tudtam gondolni: csak remélni, hogy a baba egészséges lesz.
Amikor mindennek vége lett, a régóta várt kislányunkat tartottam a karjaimban. A nevetés és a kínos érzés elhalványult, csak az öröm maradt. Most, amikor ránézek azokra a korcsolyákra, csak mosolyt csalnak az arcomra – a boldogsághoz vezető út szimbólumai.
