Egy tehetős férfi, James Courtney, azonnal elégedetlenné vált, amikor egy termetes nő mellett találta magát az első osztályon. Attól a pillanattól kezdve, hogy a nő leült, tudta, hogy kényelmetlen repülőútra számíthat. A nő mérete túl sok helyet foglalt el, és James el sem tudta képzelni, hogyan fogja megoldani az utazást.
Miközben elhelyezkedett, a könyöke véletlenül beleütközött Jamesbe, miközben becsatolta a biztonsági övét. A már amúgy is ingerült James agresszívan ráförmedt. A nő, akit megdöbbentett a férfi kitörése, gyorsan bocsánatot kért, könnyek között kérve a bocsánatát.
– Elnézést? – kérdezte James szarkasztikusan. – Vagy inkább bocsássak meg a háromezer fánkért, amit biztosan megevett, hogy ekkora legyen?
A nő elakadt a lélegzete, láthatóan megdöbbent, James pedig észrevette fiatalos, szelíd arcát. Nem tudta megállni, hogy ne gúnyolódjon rajta, és azt mondta: „Hölgyem, KÉT helyet kellene foglalnia, ha repül!”
Könnyek szöktek a szemébe, de Jamesnek nem volt kedve együttérezni, különösen miután észrevette a kopott, elavult ruháit és a kopott cipőjét.
„Fogadok, hogy az egész költségvetésed nachosra és hot dogra megy, ugye?” – gúnyolódott. „Nem engedhetsz meg magadnak két ülést? Legközelebb, ha elmész a kalap mellett, biztos vagyok benne, hogy az egész gép kifizeti!”
A nő az ablakhoz fordult, és James észrevette a tükörképében patakzó könnyeket az arcán. „Figyelj” – mondta –, „biztos vagyok benne, hogy a barátom, akinek van egy klinikája Mexikóban, sokkal olcsóbban is elvégezhetne neked egy zsírleszívást.”
Ahogy a puha súlyához szorított test kellemetlensége enyhült, James látta, hogy a fiatal nő válla remeg a zokogástól. Amikor a csapos odaért, rendelt egy Martinit.
Mindenki megérdemli, hogy méltósággal bánjanak vele, de Jamest ez láthatóan nem érdekelte. Legjobb James Bond-hangján kérte: „Rázzuk fel, ne keverjük meg”, majd hozzátette: „Nem tudom, mit fog itt inni Moby Dick.”
A vonzó légiutas-kísérő rosszalló pillantást vetett rá, mielőtt a nőhöz fordult: „Asszonyom, mit szeretne inni?”
A nő, a szemét törölgetve, halkan válaszolt: „Kérem, egy diétás kólát.”
James gúnyosan megkérdezte: „Nem gondolod, hogy a diétás kóla egy kicsit késői fogás?” Elégedettséget érzett, tudván, hogy mind a légiutas-kísérőt, mind a nőt felbosszantotta, de úgy döntöttek, nem törődnek vele.
Miközben a nő kortyolgatta a diétás kóláját, James hátradőlt, rágcsált egy olajbogyót és kortyolgatta a martiniját. Grimaszolt, amikor rájött, hogy a nőnek előbb-utóbb el kell majd furakodnia mellette, hogy kimenjen a mosdóba.
Röviddel azután, hogy befejezte az italát, a légiutas-kísérő visszatért az étellel. Egy tálcát tett elé, egy másikat pedig a nő elé.
– Biztos, hogy ennyi elég? – kérdezte James gúnyosan a légiutas-kísérőtől. – Miért gondolja, hogy egy egész falu kellene ennek a hölgynek az etetéséhez?
A légiutas-kísérő rá se hederítve folytatta a többi első osztályú utas kiszolgálását. James odamotyogta a mellette ülőnek: „Tényleg udvariatlan volt, ugye? Azt hiszem, panaszkodni fogok.”
De a másik utas sem törődött vele, így James tovább élvezte a kitűnő vacsorát. Amikor a légiutas-kísérő visszatért, már a borát iszogatta, a nő pedig mosolygott.
– Elnézést – mondta. – A kapitány szívesen találkozna önnel a pilótafülkében. Nagy rajongója.
James megdöbbenve vette észre, hogy a légiutas-kísérő a mellette álló nagydarab nőhöz szól. A nő elpirult, bólintott, majd elmosolyodott, jelezve Jamesnek, hogy fel kell állnia, és teret kell adnia neki.
Miután kikísérte a nőt a gépről, James visszaült a helyére, még mindig dühösen. Már egy sor dühös e-mailt írt a légitársaságnak az első osztályú kiszolgálásról.
Aztán a kapitány hangja szólt a hangszórókból, félbeszakítva gondolatait. „Hölgyeim és uraim, az egyikünk híresség! Felismerik a hangot, ha hozzám hasonlóan az „I Love Opera” rajongói.”
Egy gyönyörű hang töltötte be a kabint, egy jól ismert ária néhány ütemét énekelve. Az utasok izgatottan tapsoltak és beszélgettek.
– Így van – mondta a kapitány. – A bájos Miss Allison Jonesszal repülünk, aki jótékonysági koncertet fog adni a világ éhezésének megsegítésére.
James hitetlenkedve dermedt meg, miközben az egész gép tapsviharban tört ki. A légiutas-kísérő hideg hangon közeledett felé. „Figyelj, buster, ha még egyszer felbosszantod, akkor turistaosztályra teszlek, függetlenül attól, hogy hány milliód van.”
Jamest egy pillanatra megdöbbentette a légiutas-kísérő dühös tekintete, kinyitotta a száját, hogy tiltakozzak, de gyorsan csak motyogta: „Elnézést kérek.”
– Nem kell tőlem bocsánatot kérned! – csattant fel.
Később Allison Jones, a nagydarab nő újra megjelent, mosolyogva és autogramokat osztogatott a többi utasnak. James azonnal felállt, hogy helyet adjon neki, és leülhessen.
Erőltetett mosollyal azt mondta: „Bocsánat, ha megbántottalak. Nem tudtam, ki maga.”
Amikor a nő felé fordult, Jamest megdöbbentette a lenyűgöző tekintete. „Nem számít, hogy ki vagyok” – válaszolta a nő. „Soha ne bánj így senkivel! És nem bánsz. Ha nem lennék híres, egyáltalán bocsánatot kérnél? Nem tudom kontrollálni a súlyomat, de te megváltoztathatod a hozzáállásodat. Hagyd abba mások ítélkezését.”
James elhallgatott, visszasüppedt a székébe, és csendben maradt egészen Portlandbe érkezésükig.
